Gumicukor

Régóta foglalkoztat ez a 'blogírós' - kérdés...

Talán most jött el az ideje...

Ma éjjel a semmi sem olyan,
mint amikor olyan, amilyen.
Sétál a Hold a háztetőn,
zsinóron húzza maga után a szívem.

Quimby, hát igen...

Telihold - detto...

Elálmosodtam!

Jó pár órája szerkesztgetem az újdonsült blogomat, több- kevesebb sikerrel.

Meg, egyébként is már holnap van...

"Két napja úgy mászkálsz, mint egy halott..."

Talán, mert úgy is érzem magam.

Bár, a reggellel nem volt semmi gond. A kanapén eltöltött - teliholdat bámulós - éjszaka után - mondhatni - egész jól ébredtem.

Éhes voltam. Vagyok. Mégsem bírok enni...

Vágyom rá, s mégis rosszul vagyok tőle...

Miért nem megy...? :(

Végre! Napok óta talán most először ettem megfelelő mennyiségű ételt...

Azt nem mondom, hogy különösebben ízlett - pedig én csináltam...

A levest túl csípősnek, a gofrihoz készített pudingot íztelennek éreztem...

Hiába, semmi sem lehet tökéletes...

(Bár, azért jó lenne, ha már valami az lenne...)

Valamit kezdeni kéne magammal, mert ez így nem állapot...

Ha belegondolok abba, hogy mennyit kéne tanulnom... a maradék életkedvem is elmegy - pedig az most nem valami sok...

Legszívesebben csak írnék, írnék és írnék...

Egy 's'-sel kiegészítve is jól esne...

Szívből. Igazán.

Kikészít.

Megöl, s én mégis ölelném.

Annyira fáj. Megszakad a szívem. 

Zajlik a sok kis játszma,
Mindenki őrülten játsza
Azt, hogy 'szeret vagy nem szeret',
Vagy hogy mennyiért éri meg.
De ha voltál néha egy kicsit is boldog,
Hát ne szégyelld a szerencséd,
Hisz' alig hitted
Hogy ez is eljöhet még...

És hazudnak megfontoltan,
Behízelgő modorban,
Éppen ugyanúgy ahogy régen,
'Érd be a kicsivel szépen!',
De mégsem fárad belé a szíved,
Aki megöl azt is ölelnéd...

Ez a film...

Hihetetlen! Annyira szép...

"Muszáj alkotnom nem tom mit,

Különben rabigába hajt valaki más nem tom mije,

Nem akarok megérteni és hasonlítani,

Az a dolgom, hogy alkossak nem tudom mit."

Pedig az elején nem is tetszett - sőőt- aztán a végére iszonyat szép lett... Hmm...

Hamar eltelt a mai nap is, illetve a tegnap.

Már megint holnap van...

Gyorsan mennek a napok, de miért...?

Ahhoz képest, ahogy megéltem a délelőttöt, ahogy próbáltam megélni... az estém épp ellenkezőjévé vált...

A teliholdban hazarobogós út után megnézni ezt a filmet... Hmm...

Köszönöm! :) Még szebb holnapot! ;)

Rosszul vagyok. Megint. Még mindig. Állandóan. S ez megy már jó ideje.

Ezek az álmok teljesen összezavarnak - nem mintha nem lennék egyébként is összezavarodva...

Ennek vége kell, hogy legyen. Valaminek történnie kell. Valamit be kell fejezni. Vagy a mostani állapotot, vagy az egészet...

A probléma csupán annyi, hogy én nem akarom. Nem akarom, hogy vége legyen az 'egésznek'. Ennek az állapotnak igen, de az egésznek nem. Még nem. Nem hiszem, nem akarom elhinni, hogy ennyi volt...!! Ennek semmi értelmét nem látom! De, akkor mégis miért??

Este reményteli beszélgetéssel váltunk el egymástól...

S mégis reggelre minden ugyanolyan sz*r lett. Igen. Az.

Mert nincs itt. Mert nem érzem. Érezni akarom, de ha ő nem hagyja, akkor soha nem is fogom. Ez az átkozott szabadakarat! De utálom! Bárcsak... bárcsak Őt is utálnám... Megutálnám... Mennyivel egyszerűbb lenne... S ne, ne gondoljunk most abba bele, hogy az is csupán egy újabb menekülési útvonal lenne...

Vagy, mennyivel egyszerűbb lenne azt kívánni, hogy...

De nem lehet. Nem szabad. Mert ő is egy önálló lény, s én is. Ezért nem kívánhatom.

Jajj, de nehéz... de miért agonizálok ennyire??

Simán rövidre zárhatnám a dolgot egy szóval. Csak ki kellene mondani. És minden megváltozna. Tudom. A probléma csak az - még mindig - hogy én nem akarom! Nem szeretném! Nem! Vele! Vele szeretnék lenni! Mindig.

Tudom- tudom, nem erre gondoltál, hanem Szabó Lőrinc versére... Ami szerintem is gyönyörű... Viszont nekem ez a dal jutott először eszembe...

Semmiért is egészen...

"Lusta alkony ébren tart.

Nem gondolok rád.

Nem, ha nem szabad.

Nem, ha nem hívtál.

(De hazudni sem tudok már,

Ami hiányozhat mindent pótoltál...)"